A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – április 16.

„GETTÓSÍTÁS: ELSŐ SZAKASZ
14 napi élelmet, továbbá legfeljebb 50 kg-os poggyászt, amelyben az ágyneműk, takarók, matracok súlya is benne foglaltatnak, vihetnek magukkal. Pénzt, ékszereket, arany- és más értéktárgyakat nem. A zsidók összeszedését az alábbi sorrendben kell foganatosítani: kassai, marosvásárhelyi, kolozsvári, miskolci, debreceni, szegedi, pécsi, szombathelyi, székesfehérvári és budapesti csendőrkerületek, illetve ezek területén fekvő rendőrhatóságok felügyeleti területe, legvégül Budapest székesfőváros.”
(Budapest, 1944. április 7-én Baky László belügyi államtitkár által jegyzett rendelet. A dokumentumon az első bekezdés mellett kézzel, tintával írott: „16-án 0 órától” olvasható, azaz 1944. április 16-án kezdődött meg a magyarországi zsidóság gettókba zárása.)

A zalaegerszegi gettó bejárata, 1944. május

A magyarországi zsidóságot már a német katonai bevonulás előtt is több jogkorlátozó intézkedés sújtotta, de életük akkor került közvetlen veszélybe, amikor 1944. március 19-én az országot a nemzetiszocialista Németország megszállta.

A megszállás után hivatalba lépő Sztójay-kormány rendeletei nyomán a zsidók vagyonát zár alá vették, műhelyeiket, üzleteiket elkobozták, a közszolgálatból és egyes értelmiségi foglalkozásokból (orvos, ügyvéd, tanár, színész, újságíró) teljesen eltávolították őket. Április elejétől a zsidóknak lakásukon kívül megkülönböztető jelzést, hatágú sárga csillagot kellett viselniük.

A Sztójay-kormány együttműködött az országba érkezett Adolf Eichmann vezette SS-stábbal: a zsidók deportálását a kinevezett belügyminisztériumi vezetők (Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László belügyi államtitkárok) és a német tanácsadók irányították, s a csendőrség, valamint a rendőrség és a Magyar Államvasutak igénybevételével hajtották végre.

Az egykori koncentrációs tábor, Auschwitz-Birkenau bejárata napjainkban

A deportált emberek megérkezése Auschwitz-Birkenauba 1944 májusában

Meghatározott időben a gettókból gyalogmenetben vitték az embereket a pályaudvarokra, ahonnan marhavagonokba zárva szállították el őket a koncentrációs táborokba. Vidékről több százezer embert vittek különböző haláltáborokba, döntő többségüket az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba.

A vidéki deportálások után következett volna a mintegy 200 ezer budapesti zsidó ember elhurcolása. Ezt azonban nem hajtották végre, mert Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította a deportálásokat. Amikor 1944. október közepén a nyilasok, Szálasi Ferenc vezetésével – a németek segítségével – átvették a hatalmat, a budapesti zsidóság is végveszélybe került. A következő időszakban a nyilas terror legtöbb áldozata a budapesti gettókban maradt -zsidó civilek és a zsidó munkaszolgálatosok közül került ki. A fővárosban több ezer zsidó férfit, nőt és gyermeket a Duna-parton felsorakoztatva lőttek a folyóba.

Cipők a Duna-parton, a budapesti holokauszt-emlékmű

„1944. április 13-án a németek kidobtak lakásunkból, ők költöztek be, és mi 7-en a padlásra szorultunk. […] 18-án reggel 6-kor kihirdették, hogy a község zsidó lakosainak 8 órára a templomban kell gyülekezniük. […] A templomba iratokat és pénzt is vihettünk magunkkal, ruhát azonban nem. 70 család volt itt 3 napra összetömörítve. Naponta kétszer minden családból egy elhagyhatta kísérettel a templomot, élelmiszer-beszerzés céljából. Egy ilyen alkalommal apám felkereste legjobb barátját, a jegyzőt, és a rendőrkapitányt, hogy érdeklődjön tőlük jövendő sorsunk iránt. Egyhangúan azt állították, hogy az ország határain belül mezőgazdasági munkát fogunk végezni. Ugyanezt mondták mások is, ismerősök, katonák. Avval hitegettük magunkat, […] csak kell, hogy a dolognak valami alapja legyen, ha ennyien így beszélnek.”

„Május 16-án ment el az első transzport. 3000 ember lehetett, hogy hová, nem tudtuk. Mi a másodikkal mentünk, mi is lehettünk annyian. […] Egy vagonban 80-an, 90-en, sőt 100-an is voltunk összezsúfolva. Élelmet vihettünk magunkkal, sőt vizet is magunk hordtunk fel a szerelvényre. 4 nap és 4 éjjel utaztunk. […] A legrettenetesebb volt, hogy soha nem tudtuk, merre járunk. Hová visznek? A harmadik napon megérkeztünk Kassára. Itt nyitották ki először a vagonokat, kaptunk egy kis vizet és levest, de már az SS-ektől. […] Majd ránk fogott fegyverrel kényszerítettek arra, hogy a még eddig el nem vett értékeinket, pénzünket átadjuk. Még le is rángattak egy kislányt és egy idősebb bácsit, revolvert fogtak rájuk, lelövéssel fenyegették abban az esetben, ha állítólagos értékeiket nem adják át. Erre valaki kidobott a vagonból egy órát és egy gyűrűt, minek köszönhették az életüket.”

A megérkező deportált családok szétválasztása a vasúti rámpán Auschwitz-Birkenauban 1944 májusában

„Végre eljutottunk utunk céljához, Auschwitzhoz. Éjjel érkeztünk. Először nem tudtuk, hogy hol vagyunk, nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de a gondolat, hogy vége ennek a hosszú, pokoli útnak, ennek az összepréselésnek, és kiszállhatunk, már maga vigasztaló volt. De örömünk rövid ideig tartott. Apus ugyanis odajutott az ablakhoz, meglátta a csíkos ruhába öltöztetett Häftlingeket (heftlig, fogoly), látta az egekbe törő lángokat, a hatalmas füstöt, az állomás feliratát: Auschwitz! ‒ csak ennyit mondott: »el vagyunk veszve!«. Majd odajött hozzánk, és halkan így szólt: »Búcsúzzunk el egymástól«, és könnyes szemmel szorította magához a kistestvéreimet. Apám már hallott a rádióban Auschwitz borzalmairól. Bármilyen halkan beszélt is, mégis meghallották a többiek. »Ne beszélj ilyeneket! Ne légy vészmadár! Azért is meglátod, együtt fogunk maradni, dolgozni fogunk és átéljük az egészet!« Ilyen kiáltások hangzottak összevissza.”
(Egy tizenhatéves lány visszaemlékezése az 1944-es eseményekre. A kárpátaljai Valóc városból elhurcolt öttagú családból csak ő élte túl a koncentrációs tábort.)

Az áldozatok szemüvegei

A holokauszt során meghalt magyar zsidók számát napjainkban a történeti kutatás 450 ezer - 550 ezer áldozat közé teszi. A zsidóság tragédiáját súlyosbította, hogy szenvedéseiket a lakosság nagy része látszólag közömbösen szemlélte. Ugyanakkor a korabeli emberi magatartások megértése nem olyan könnyű több mint nyolc évtizeddel az események után. Valóban voltak olyanok, akik együttműködtek a németekkel: még fel is jelentették zsidó honfitársaikat, elhurcolásuk után pedig megpróbálták megszerezni elhagyott javaikat. Biztosan sokan voltak, akik elutasították az erőszakot, és együttéreztek az áldozatokkal, de nem mertek nyíltan cselekedni, mert tartottak a megtorlástól. Így a látszólag közömbös magatartás sem jelentette azt, hogy az embereket nem érdekelte, mi történik a zsidósággal, sokan inkább a tétlenségükkel akartak kimaradni az erőszakból. Mindemellett nagy számban voltak olyanok is, akik az áldozatok védelmére keltek. Közülük sokakat az izraeli Jad Vasem intézet (A Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) a Világ Igaza címmel jutalmazott meg.

Borhegyi Péter